dr.Kárpáti István
dr. Kárpáti István egy újságíró szemével
A tízemeletes házak aljában megbúvó állatorvosi rendelő ajtajában őszes férfi áll. Kutyasétáltatók – fiatalok és idősebbek – jól látható tisztelettel köszöntik.
- Jó estét doktor úr! – állnak meg egy pillanatra, miközben Dr. Kárpáti István már ki is kérdezte a gazdikat a kutyus állapotáról, s folytatódhat a séta.
A rendelő várójában csíkos farkú vörös macska ül a radiátoron, türelmesen elviselve, hogy a várakozó gazdik simogassák. Amikor megunja a szeretet dömpinget, besétál a rendelőbe, és ott figyeli a történéseket.
- A szomszéd macskája – mondja Dr. Kárpáti István, állatorvos. – Az első időben idegesített, hogy bejár, mert elég önkényes macska, és ha nem az van, amit ő szeretne, akkor harap is. De mára már összebarátkoztunk. Érdekes módon, engem mintha tisztelne is.
Közben a macska csendesen bambul maga elé, a beteg cicusok, kutyák pedig sorra kapják a kezeléseket.
Az erősítésre szoruló aprócska pici cica, az ivartalanításra érkező maine coon – házimacska keverék kandúr, a tüzelési problémákkal küzdő kutyák forgatagában azért sikerül kikérdezni a rendkívül nyugodt doktort.
Falun nőttem fel, édesapám növénytan professzor, édesanyám szintén ezzel foglalkozott. Állatok vettek körül, és ahogy felnőttként rájöttem, apám finoman irányította is a dolgaimat, hogy állatorvos legyek. Be kell, valljam, bárcsak én is tudnám így befolyásolni a gyerekeimet.
Tanulmányaim befejezése után, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemén kutató állatorvos státuszban helyezkedtem el. Fő szakterületem a szaporodásbiológia lett.
A kutatás után, a gyakorlatban hasznosítottam a szaporodásbiológiát. Szarvasmarhákkal, disznókkal foglalkoztam évekig. 27 évesen a Gödöllői Tangazdaság vezető állatorvosa lettem, majd 30 évesen már főállattenyésztő is.
Abban az időben nem az volt a lényeg, hogy az adott állatot minden lehetőség szerint gyógyítsuk meg.Ennek dacára sokszor előfordult, hogy a kollégáimmal elképzelhetetlen körülmények között végeztünk császármetszést egy tehénen, hogy megmentsük az anyát és a borját, majd a továbbiakban még az etetése is a mi feladatunk volt, mert más számára nem volt fontos a külön helyezett állat. Tulajdonképpen sokszor hobbiból, elkötelezettségből segítettünk.
A kisállat praxisban ez elképzelhetetlen. A hozzám kerülő állatok valakinek a „pótgyerekei”, hozzátartozói. Sokszor látom, hogy akár az embereknél is jobban szeretik őket a gazdik. Érthető, hiszen adott esetben a felnőtt gyerekek 200 kilométerre élnek, a kutyus pedig mindig ott van, mindig szeret, és szerethető.
Mindeközben ébredezik a kiherélt cica. Gazdija mellette áll, és aggódva simogatja. A doktor nyugtatja, nem lesz semmi baj – mondja – hamarosan teljesen magához tér a kis kandúr.
Itt nem egy hatalmas számú állati tömeget kell kezelni, hanem minden egyedet. Az az egy kutya, macska a legfontosabb, és ha kell, akkor ultrahang vizsgálatot, vérvételt, vagy bármilyen speciális beavatkozást is el kell végezni a kedvenc gyógyulásáért.
Ma nagyon sajnálom – és a szintén állatorvosnak készülő lányomnak gyakorta mondom is – hogy nem specializálódtam jobban.
Én specialistákat hívok, ha szükség van rá, vagy hozzájuk küldöm a gazdikat.
Az alternatív gyógyászat is kimaradt az életemből. A homeopátiában nem hiszek, még az embergyógyászatban sem, az akupunktúra, akupresszúra pedig – bár ezekben hiszek – koromnál fogva már kimarad.
1991 óta dolgozom a kisállat praxisomban, két rendelőnk van, és ez hatalmas tapasztalatot, gyakorlatot jelent. Talán azért is kedvelnek a gazdik, mert a lehető legegyszerűbben igyekszem megoldani a problémákat, de ha kell, házhoz megyek, vagy akár kutatok is az állat érdekében.
Voltam már sok minden az elmúlt 60 év alatt, de nagy álmom, hogy majd a lányommal együtt is dolgozhassunk a saját klinikánkon.
Köszönjük a cikket Dezslik Magdolnának!